10.rész - Az utolsó napok

Hello mindenki :'DD Ebben a részben lesznek olyan helyzetek, amikor ukránul és angolul is beszélnek. Az ukránt dőlt betűvel láthatjátok majd. Jó olvasást..és komizni még mindig lehet :'DDD <3

* Niall szemszöge*

Már 2 napja nem beszéltem Alexis-el. Mit is vártam? Biztos van jobb dolga is, mint velem beszélgetni. El kellene már felejtenem. Hogy miért? Mert nem valószínű, hogy a közeljövőben találkozni fogok vele. De nem megy. Nem tudom csak egyszerűen elfelejteni őt. Meg kell tudnom, hogy ő mit érez és erre csak egyetlen megoldás van..

- Amy! Szia. Itt Niall. 

- Szia. Tudom. – nevetett a telefonba

- Tudnánk találkozni? Nagyon fontos lenne.

- Gyere a Nandos-ba. Ma úgyis dolgozom. 

- Oké. Mindjárt ott vagyok. – és letettem

Felhúztam a cipőm és már indultam is a megbeszélt helyre.

*Alexis szemszöge*

- Na mondjad. – szóltam bele lazán a telefonba

- Mondom. – apa nevető hangját hallottam meg a vonal másik végén

- Szia. Vártam már hogy hívj. 

- Gondoltam. Szóval, nem is húznám az időt, mivel tudom ez neked mennyire fontos.

- Köszönöm.

- Úgy döntöttem, hogy – nagy sóhaj – mehetsz Londonba. 

Szívem nem egy, hanem 3 ütemet is kihagyhatott, mikor meghallottam a választ. Egyszerre sírtam, nevettem, ugráltam, visítoztam. Nagyon sokat jelentett ez nekem, és ezt Apa is jól tudta. Még kb 6 milliószor megköszöntem neki és megbeszéltünk pár szabályt is, amit máskor nem hallgatnék végig, de annyira boldog voltam, hogy még ez sem tudta elnyomni a kedvem, majd letettük. 

Még aznap este elkezdtem pakolni. Természetesen Adamnek is elmondtam a jó hírt. Kicsit sem volt meglepve. Örült, de láttam a szemében némi szomorúságot is. Így legalább többet lehet a drága Biктopia-val.  

- Jó reggelt Csipkerózsika. Nem szeretnél felkelni? – húzta el a függönyt Adam. 

- Nem. – feleltem, majd fejemre húztam mindent, amit az ágyon találtam

- Mikor akarsz indulni? 

- Basszus. – dobtam le a rajta lévő holmikat – Még a pakolást sem fejeztem be.

- Hát nem. – nézett körbe bátyám az eléggé lomos szobámban

- Na menj ki. – mutattam az ajtóra kómás fejjel, majd előszedtem pár ruhát és felöltöztem. 

Reggeli nélkül ugyan, de nekiláttam a pakolásnak. Főként ruhákat, cipőket, ékszereket és a legfontosabb cuccaimat pakoltam be. Mintha csak egy hétre mennék. Pedig nem. Pakolás közben sokat gondolkoztam, hogy vajon mi lesz, ha odaköltözök. Hogy fog majd alakulni a viszonyom a fiúkkal, lesz-e több barátom is rajtuk kívül. Niall reakciójától félek talán a legjobban. Eléggé megkedveltem a srácot, és nem szeretnék elszúrni semmit. Tudom, hogy ő mondta, hogy költözzek oda, de lehet csak azért mondta, mert tudta, hogy nem lehetséges. De igy, hogy ott leszek minden nap, talán már nem is fog annyira örülni a dolognak. Egyedül Amy reakciójában voltam biztos. Ugrálni és visítozni fog. Már akkor is azt akarta, hogy menjek vele, mikor ő kiköltözött. Akkor még nem sikerült, na de majd most.

- Bejöhetek? – kopogott, majd nyitott be Adam, kizökkentve gondolatmenetemből

- Már bent vagy. – nevettem

- Látom lassan végzel. – nézett ismét körbe, mint reggel

- Még van egy pár cucc, de igen. – mosolyogtam

- Oлена- val beszéltél már? 

- Még nem. 

- És akarsz?

- Persze. Muszáj. Még ma. Holnapután már szeretnék menni.

- Olyan hamar? – döbbent le

- Mire várjak? 

- Igaz. – mosolygott – Hoztam neked valamit. Búcsú ajándéknak akartam szánni, de inkább most adom oda. – mondta, majd átadott egy kis dobozt, melyben egy karkötő volt. Gyorsan fel is vettem.

- Gyönyörű. – néztem rá –Köszönöm. – majd megöleltem
- Nincs mit. – vigyorgott – Szeretném, ha jól éreznéd majd magad.
- Meg lesz.

Délután 5 óra. Kint már sötét van, ahogy az várható volt. Tv-ben semmi érdekes nincs, így inkább zenét hallgatok. A pakolással már fél órája végeztem, de Oлена-val még most sem beszéltem. És Amy-vel sem. Elvégre nála szeretnék megszállni arra a pár napra, míg találok valami normális lakást. Pénz miatt nem igazán kell aggódnom apa munkahelye miatt. Nagyon jól fizet, s mindig küld nekünk is belőle. Nem is keveset. Már itthon is nézegettem a közelben lévő lakásokat, de egyik sem fogott meg igazán. Talán, majd ha élőben is láthatom őket, akkor más lesz a véleményem.
Először Oлена-t hívtam. Hosszasan kicsengett, majd egy gyengéd, női hang szólt bele. Nem barátnőm hangja volt, de nem kellett sokat találgatnom, mivel az illető csakhamar felfedte magát.
- Szia Ale. Itt Марина (Marina), Oлена anyja.
- Oh, heló. Oлена merre van?
- Épp a fürdőben van. Készülődik.
- Megy valahova? – kérdeztem meglepetten
- Igen. Azt hiszem valami Юлія (Júlia) nevű lánynak van a szülinapjára.
- Értem. Megmondanád neki, hogy kerestem és hogy holnap hívjon fel? – igen, tegezem
- Rendben. Szia.
- Szia.
Remek. Ennél jobb már nem is lehetne. Akkor most megpróbálok beszélni Amy-vel. Úgy néz ki, hogy sikerül is, mivel fent van skype-on. Elindítottam egy videóhívást és nemsokára már beszéltünk is.
- Sziaaaaaaa Aleeeeeeeee. – ordított, mikor meglátta arcom a kis ablakocskában
- Sziaaaaaaa Amy. – ordítottam vissza
- Na mizu van lányom? – nevetett
- Semmi új. – mondtam egyszerűen, majd folytattam – Leszámítva, hogy holnapután költözök Londonba – nevettem el a végét
- Nagyon vicces vagy mostanában. – nem hitte el
- Tudom, de ez most nem vicc volt. Már össze pakoltam. – oda fordítottam a laptopom a csomagjaim felé, hogy lássa, nem hazudok
- Te most komolyan dumálsz? – meredtek rám, vagyis a kamerára szemei
Én csak bólintottam egyet hatalmas vigyorral az arcomon, majd Amy arcát fürkésztem. A lány őrítő visítozásba kezdett, amit nem is igazán akart abbahagyni.
 - Megkérhetlek valamire? – mondtam egészen komolyan hangon
- Persze. Bármire.
- Ne szólj a fiúknak.
- Miért? – értetlenkedett
- Mert szeretném látni az arcukat, mikor megtudják mi történt. Meg igazából még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy megkedveltek. – húztam el a szám
- Hülye vagy te. – nevetett fel – Szerintem nincs még egy olyan lány barátjuk, akit ennyire kedvelnének. – vigyorgott
- Mondod ezt te, némi túlzással. – nevettem már én is
- Tudod hogy értem. – komolyodott el arca
- Igen, tudom. Akkor megígéred, hogy nem szólsz erről senkinek?
- Igen. – felelte
- Köszönöm. – mosolyogtam – Én azt hiszem megyek és eszek valamit.
- Rendben. – bólogatott
- Szia. – köszöntem el és már majdnem kinyomtam a laptopot, mikor Amy mondott egy érdekes dolgot
- Szia. Ja, és Ale..holnap délután ne menj sehova! – mondta, majd eltűnt a képernyőről és kijelentkezett
- Mi van? – néztem értetlenül a laptopra, amin akkor már csak a háttérképem látszott


Reggel telefonom csörgésére keltem. Elég ideges voltam, amiért felkeltettek, ezért nem a legszebb hangnemben szóltam bele a telefonba.
- Mit akarsz? – ásítottam egyet
- Szia. – kuncogott Oлена
- Oh, szia. – ültem fel – Mizu?
- Semmi. Hallom tegnap kerestél.
- Igen. Beszélni akartam veled.
- Mond.
- Ezt talán nem telefonon keresztül kellene.
- Mentsz?
- Igen. – egyből megértettem mire céloz
- Átmegyek.
- Siess. – letettük
Gyorsan felöltöztem, megcsináltam a hajam és már csengettek is. Ahogy sejtettem Oлена állt az ajtóban. Kinyitottam, ő pedig szó nélkül megölelt. Úgy estünk be az ajtón. Odaköszönt Adam-nek, majd fel mentük a szobámba.
- Látom már össze is pakoltál. – nézett körbe a szinte már kihalt szobában
- Igen. Holnap indulok.
- Ilyen hamar?
- Olyan vagy mint bátyám. – nevettem fel
- Ezt bóknak veszem. – nevetett ő is

Még beszélgettünk egy ideig. Felvetettem az ötletet, hogy költözzön ő is velem. Nem is lett volna semmi baj, hiszen ő is szereti a várost, Amy-vel is jóba vannak, a nyelvet hamar megtanulta volna és a One Direction az egyik kedvenc bandája. Tuti ők is kedvelték volna. Viszont Oлена máshogy gondolta. Végül is igaza van. Neki itt az élete. Sokkal több barátja van itt, mint nekem valaha is lett volna. Itt vannak a szülei, és a pasija is. Gondolhattam volna, hogy nem fog csak úgy itt hagyni mindent és elutazni, de azért megkérdeztem. Elég hülyén is jött ki a dolog.
Két és fél óra beszélgetés után Oлена hazament. Adam ismét Biктopia-nál, így én egyedül maradtam a viszonylag nagynak mondható házunkban. Mivel már 2 óra elmúlt, ezért gondoltam hogy eszek valamit. A pizza mellett döntöttem. Kemény 40 percet vártam, mire kiértek vele. Mondanom sem kell, hogy borravalót eszemben sem volt adni. Betettem valami jó zenét, aztán leültem enni. Kaja után felmentem a szobámba, kezembe vettem a laptopom és felmentem twitterre. Alig hittem a szememnek. Megháromszorozódott a követőim száma. Sejtettem is miért. Megnéztem pár nekem szóló tweetet, s megint szemem elé került az a múltkori fotó rólam és Niall-ről. Ismét feltörtek bennem az érzések. Már nagyon akartam őt látni, de nem hiszem, hogy ez kölcsönös lenne. Niall nem fűzött kommentárt a képekhez. És ha ez az egész ügy kellemetlenül érinti őt? Talán még a bandát is. Végül is hamarosan úgy is megtudom az igazat, mivel holnap indulok. Apropó indulás. Meg kellene még egyszer néznem, hogy mikor indul a gépem, csak hogy biztos legyen. 12:45. Ez az. Nem is kell annyira korán kelnem. Ezt még kibírom. Viszont most nagyon unatkozom. Már lassan 5 óra. Kint sötét van, nincs itthon senki és már a twittert is meguntam. Lementem hát a nappaliba, felkapcsoltam a tv-t és elkezdtem nézni Spongya Bob-t. Nevettem is magamon, hogy még ilyeneket nézet, de valahogy nem volt kedvem máshoz. Miután véget ért az egyik rajzfilm, rögtön követte is a másik, ami nem volt más mint a régi nagy nagy kedvencem, Garfield. Eszemben sem volt elkapcsolni. És nem is döntöttem rosszul. Mikor vége lett, lekapcsoltam a tv-t. Már fél 8 fele járt az idő. Utolsó napom nagy részét is a tv-nek szenteltem. Nem mintha sokat tv-znék, de ma valahogy másra számítottam. Ismét célba vettem a szobámban lévő laptopot. Gondoltam, ha ma már úgy sem történik semmi, miért is ne netezzek még egy kicsit?! Már épp bekapcsoltam volna, mikor telefonom nagy rezgésbe kezdett. Egy ismeretlen számtól kaptam egy üzenetet, melyben a következő állt: „ Menj ki az utcára, majd fordulj balra és az első fenyőnél állj meg.!:) ”
Néztem még egy darabig az üzenetet, átolvastam párszor, hogy biztos jól olvastam-e, vagy csak a szemem káprázik. Arra jutottam, hogy nem megyek sehova. Ki tudja ki vagy mi várhat ott. És ha el akarnak rabolni? Nem kockáztatnék. De valami belülről mégis azt mondja, hogy menjek. De nem. Vagy mégis? Végül aztán saját kijelentésem megtagadva húztam fel a cipőm és hagytam el a házat. Kint eszméletlen sötét volt és nagy pelyhekben esett a hó is. Félve léptem a hóval borított aszfaltra, majd elindultam a megadott helyre.

Az utcán senki sem volt. Lehet hogy hülyeséget csinálok és vissza kellene fordulnom? De már majdnem ott vagyok. Nem mehetek vissza. Kiváncsiságom egészen addig a bizonyos fenyőig vitt. Egy lámpaoszlop alatt volt. A fenyő ágai kellő árnyékot adtak az alóla kilépő sötét alaknak. Várjunk csak! Egy sötét alak? Megijedtem. Az alak egyre csak közeledett és közeledett, pont mint az álmomban. Tettem egy lépést hátra, s úgy határoztam, hogy elfutok. De mikor ezt tettem volna megszólalt.
- Ale, várj! – felkaptam a fejem erre a hangra, ami elég ismerős volt.
- Te meg mit keresel itt?