1.rész - Mintha valami új kezdődne.

Sziasztook:33 Szóval..nem mondom hogy ez az első blogom..mert nem, de bizom benne, hogy ez valamivel jobb lesz mint az előző volt.:D Igen, a dolgok most még eléggé zavarosak és csak akkor fogjátok jobban megérteni, ha jön a többi rész is. Ehhez viszont komi kell.:D Az elején 2-3 komit szeretnék és majd még kialakul:)) Sajnálom, ha az első részek még kissé unalmasak lesznek, de én sem vagyok valami király az ilyesmiben.xd Na..olvassátok és komikat kérek:33 :)) Bye.:"DDDDDDDDDD


Néztük a gépet. Lassan szállt fel, de magabiztosan repült a kitűzött cél felé, ami nem volt más, mint London.
Félreértés ne essék, nem én ültem a rapülőn. Én csak a pityergő lány szerepét töltöttem be, aki csak bámulta a gépet, ahogy elrepül a már testvérként tekinthető barátnőjével.
-Menjünk. – fordultam a kb 200 méterre lévő parkoló kocsi felé s elindultam
Menet közben letöröltem a már szinte arcomra fagyó könnycseppeket. Nagyon hideg volt. Szeretem a telet, de csak a havas részét. Ilyenkor még levegőt venni sem jó. Talán ezért is, de nagy és gyors léptekkel közeledtem a kocsink felé.
-Áááúú!! – kiáltottam egy hatalmasat.
Persze végül minden szempár a jeges hóval beborított földön fetrengő lányra, azaz rám szegeződött, de pont akkor kicsit sem zavart. Nagyobb gondom is volt, minthogy kiröhögtetem magam az egész repülőtér előtt.
-Várj, máris segítek. – sietett Adam, de majdnem ő is ott végezte ahol én
-Azért csak lassan. – mosolyogtam, miközben felsegített
-Örülök hogy mosolyogsz. – ő is megeresztett egy mosolyt
-Miért is ne? Hiszem most örülnöm kellene. Végre teljesült az álma. – a műmosolyom mindig is zseniális volt
-Neked is fog. – biztatgatott, de nem keltett nagy hatást bennem
Tovább indultam már kisebb lépéseket téve. Nemsokkal utánam jött Adam is. Mikor végre bekerültünk a gépjárműbe, az óvatosan elindult és mire feleszméltem, már ki kellett szállni. Mondanom sem kell hogy úgy rontottam be a meleg házba, mint egy őrült.
-Meleg. – mondtam és levettem a kabátomat.
-Hideg... – a szó hallatán valami ilyesmi futott át az agyamon: „Ez most tényleg ilyen hülye?” – ..van kint! – fejezte be mondatát kis szünet után.
Eleresztettem egy félmosolyt és felszaladtam a szobámba. A napi beszélgetésünk is megtörtént. Én a szobámban maradtam, szinte egész nap.
Este elég váratlan üzenetet kaptam a telefonomra. Egy ismeretlen szám küldte és ez állt benne:
„TWITTERRE.!!”
Hát oké. Laptopomat kezembe vettem, bekapcsoltam és felnéztem twiterre. Akkor láttam meg hogy Amy 13 üzenetet irt. Szóval ő lehetett az a rejtélyes szám.
Késő estig beszélgettünk és persze mindenről beszámolt. Elmondta hogy elhagyta a telefonját, a szám pedig a mostoha testvéréé, akihez kiköltözött. Megbeszéltük azt is hogy minden nap beszélünk majd és hogy minden kis apró részletet elmesél. Örültem, hogy neki legalább sikerült elérni a célját, ha már nem mindenki ilyen szerencsés..és igen, ezalatt magamra gondoltam.
Reggel nagyon szarul voltam. Fájt a fejem, a gyomrom és a lábaim is. Az utóbbi időben szinte teljesen elhanyagoltam magam. A régi dinamikus, sportos, őrült lány eltűnt. És ez nem csak nekem tűnt fel.
-Jó reggelt! – nyitott be Adam.
-Mondtam már hogy kopogj! – förmedtem rá
-Jó,jó..bocsáss meg. – mondta kissé gúnyosan, ami persze nagyon idegesített
-Menj ki! – mutogattam az ajtóra, mire Adam megfordult és kifelé vette az irányt
Már nekem is elegem van saját magamból. De mit tehetek? Már lassan mindenkit elvesztek magam mellől. Előbb anyum, most Amy, hamarosan pedig Adam jön. Így is többet foglalkozik a barátnőjével, mint velem. Nem is csodálkozok.
Végül úgy döntöttem, hogy a mai napot kutyasétáltatással folytatom. Akkor lehet kicsit megnyugszok. Így hát fogtam Odie-t és levittem a parkba. Míg sétáltunk egy ismerős arcba ütköztem. Віктор volt az, az ex pasim. Nem várt meglepetés, akivel már rég találkoztam – leginkább így tudtam jellemezni a helyzetet.
Egyre csak közeledett és közeledett. Mintha enyhe izgulás lett volna bennem. Nem is értem.
-Szia. – köszönt rám – Téged is látni? – nevetett
Mosolya még mindig ugyanolyan szexis és vad volt, mint 4 hónapja. Nem igazán tudtam meg szólalni, ezért kicsit hülyén is nézhettem ki. Azért végül sikerült kinyögnöm egy pár összefüggő szót..
-Szia Віктор. – mosolyogtam – Hát igen. – szorongattam a kutyus pórázát
-Látom Odie még mindig ugyanolyan mint volt. – nevetett fel
Ja, persze. Mindig Віктор lábára ugrált. Legtöbbször össze is koszolta kis mancsaival a cipőjét és ez most sem volt másképp.
-Van ami nem változik. – nevettem és próbáltam közben visszafogni a kis szőrmókot – És te? Mi újság veled? Rég beszéltünk már.
-Semmi új. Otthagytam Anne-t, de gondolom erről hallottál.
-Ki nem? – nevettem, de láttam hogy ezt most nem kellene, szóval inkább befejeztem
-Ja. – lehet hogy nemcsak én vagyok zavarban? – Amúgy nincs szűgséged egy kis társaságra? – mondta, s közben megvillantotta vakítóan fehér fogait
-Nagyon is van. – adtam kezébe a kutyus nyakában lógó tárgyat
Amint láttam, örömmel vette el és vezette tovább Odie-t.
Már kb fél órája sétálhattunk, amikor észrevettem, hogy Віктор próbál óvatosan megpróbált közelebb férkőzni a kezemhez. 5 percnyi próbálkozás után sikerülni látszott a dolog, olyan szemszögből, hogy a srác összeszedte magát a feladathoz, de én még nem álltam készen rá. Így a terve kudarcba fulladt.
Hazáig kísért minket. Nem állt szándékomban behívni őt, mert ha már a parkban is próbálkozott volna..áhh..nem akartam megkockáztatni a dolgot.
-Találkozhatnánk még valamikor? – kérdezte aranyosan
-Miért is ne? – adtam az egyszerű választ
-Oké. Akkor majd hívlak. – a kutyus pórázát a kezembe adta,  adott egy puszit az arcomra és otthagyott dermedten
Csak néztem ahogyan eltűnik a sarkon. Miután már elég feltűnővé vált, hogy még mindig ott állok, észbe kaptam és elindultam be a házba.