4.rész - Halálos meglepetés

Kemény 30 perc után az unalom a tetőfokára hágott. Twitteren ismét nem volt semmi érdekes számomra. Amy-vel szerettem volna dumálni, de sehogy sem tudtam kapcsolatot teremteni velem. Mióta kiköltözött már alig beszélünk. Hiányzik. 
Később egy hatalmas ajtócsapódásra lettem figyelmes. Lerohantam a lépcsőn és mintha egy hóembert láttam volna a nappali közepén. Adam pucolta le magáról a sok-sok havat.
-Na mi van öcsém? – nevettem –Látom nem esik a hó. – ültem a kanapé szélére
-Ááá..már hol. – nevetett ő is
-Ne segítsek?-Nem kell köszi. – küszködött még 1-2 percig a kabátja levételével.Kis hallgatás után eszembe jutott, hogy a drága honnan is jött.-Csak nem kidobtak? – kérdeztem, miközben az erőteljes szemöldök huzogatást gyakoroltam-Mi? Kit? – nem értette-Látsz még itt valakit magadon kívül? – elvettem egy almát és beleharaptam.-Igen, téged. – nevetett-Ja, persze. Hogy is nem tűnt fel hogy magamnak beszélek. – forgattam a szemeim – Nagyon vicces vagy mostanában. -Tudom. -Szóval..?-Mi szóval? Ez komolyan ilyen hülye? Néha elgondolkozok rajta, hogy tényleg az én bátyám-e.-Kidobott? – kérdeztem rá újból- Вікторiя?-Szia. – felálltam és otthagytamEszembe sincs akár 1 percet is pazarolni erre a fogyatékosat játszó gyerekre. -Amúgy nem. – ordította utána és röhögött mint egy idiótaOké. Tudja hogy kell lerázni az embert. Adjuk a hülyét. Az mindig bejön. Már 9 fele járt az idő, így jobbnak láttam, ha elteszem magam holnapra. Megfürödtem és lefeküdtem és hamar álomba merültem. 

-Ale, Ale..ébredj már. – lökdösött Adam – Kelj már fel!
-Hagyj már! – húztam a fejemre a párnát
-Alexis, itt vannak a rendőrök és téged keresnek! Most azonnal mássz ki az ágyból és öltözz! – ordított

-Mit akarnak? – ültem fel
Nem szólt csak leült az ágyam szélére és megfogta a kezem.
-Віктор.. – hajtotta le a fejem
-Mi van Віктор –val ? – fogtam meg tesóm kockás ingének két vállát és húzogni kezdtem
-Sajnálom Ale. Віктор-t az este megölték. – megszorította kezeim

Szemeim kikerekedtek, s pillanatok alatt árasztották el az arcomat apró könnycseppek ezrei.
-Az lehetetlen! Lehetetlen!! – csapkodtam össze-vissza
Még Adam sem tudott megfékezni. Az ideg összeroppanás szélén állhattam és még igazán fel sem fogtam hogy mi történt.
-Mond már hogy csak viccelsz! Mert ez csak egy rossz vicc. Nem. Ez egy rossz álom! Ébresszen már fel valaki! – ordítottam és a könnycseppektől már szinte semmit sem láttam.

Nem, még most sem nyugodtam meg. Ugyanúgy sírtam, mint mikor megtudtam. A rendőrök kikérdeztek mindenkit. Elmondták, hogy egy kis eldugott mellékutcában találták meg, kabátja és tárcája eltűnt. Hajléktalanokra gyanakodnak, de még ők sem tudtak semmit. Biктop anyja magát hibáztatja a történtek miatt. Én órák óta egy szót sem szóltam. Egyszerűen nem tudnék olyat mondani, amitől ne kezdenék el még ennél is jobban sírni. Oленa mindvégig fogta a kezem és ott volt mellettem, de ez sem segített túl sokat. Délután átmentünk Biктop szüleihez, de ők sem voltak jobb állapotban, sőt..

-Sajnálom. – mentem oda Biктop anyjához, Mapiя-hoz
Nem szólt. Nem láttam egy könnycseppet sem a szemében. Tekintete üres volt. Falfehér arccal ült Biктop ágyán és nézte a fényképét. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Jég hideg bőrétől kirázott a hideg. Bele sem merek gondolni, hogy mit élhet most át.
-Szeretted? – kérdezte halkan, de nem nézett rám
-Igen. – hajtottam le a fejem

-Ő is téged. – egy mikroszkópikus mosoly szökött az arcára, de pillanatok alatt el is tűnt – Mondta. Már 2 napja csak rólad beszélt. Ilyet még sohasem csinált. – ekkor előtört belőle minden

Próbáltam nyugtatgatni, de ilyen helyzetben szinte tehetetlen voltam. Végül bejöttek a rokonok és elárasztották Mapiя-t részvétnyilvánításokkal.

*1 nappal később*

2 órája hogy lezajlott a temetés, de én még mindig a temetőben vagyok. Itt ülök egy padon, körülöttem a nagy fehérség és csak arra várok, hogy mikor ébredek már fel. Abban reménykedek, hogy ez csak egy rossz álom és hogy hamarosan vége, de nem.  Most mondhatja valaki, hogy hogyan fájhat ennyire? Hiszen kb 3 órát jártunk. Igen, de most így visszagondolva az a 3 óra volt az elmúlt nem tudom hány év legszebb 3 órája. És akárki akármit mond, én szerettem. Csak most értettem meg igazán, hogy miért remegett a lábam ott a parkban. Szerettem. Ez volt a második, hogy együtt jártunk, de csak most éreztem igazán hogy vele vagyok. Ő volt az első barátom és sosem bántam meg, hogy akkor járni kezdtünk. Szakításunk oka elég egyhangú volt. Mindketten tanultunk és nem volt időnk egymásra. És még csak 16 voltam. Semmi kedvem nem volt komolyabban belebonyolódni egy kapcsolatba. Most sem ilyen szándékkal jöttem össze vele, de mintha valami más lett volna így, 1 évvel később. De mindegy is, mivel… Nem. Én ezt nem bírom. Annyira itt hagynék most mindent és mindenkit. Csak egy új életre vágyom. Egy gondok nélküli életre. Csakhogy olyan nincs. Valószínűleg mindenki azt mondaná, hogy az nem megoldás, ha elmenekülsz a gondok elől. Pedig én ezt szeretném. Potyogni kezdtek könnyeim, ami zokogásba torkollott. Néztem a sírt, és arra gondoltam, hogy nekem kellene ott feküdnöm helyette.

Gondolatmenetemből Adam zökkentett ki..
-Szia.
-Szia.
-Hogy érzed magad? – leült mellém
-Szerinted? Csodásan. – töröltem le könnyeimet – Borzalmasan.
-Jaj Ale, annyira sajnálom. – ölelt át
-Tudom. Én is.
-Menjünk haza.
-Oké.

*1 hónappal később*

-Naa..add vissza! – ordítottam Adam-re, mivel elvette a sapkám

-A-a – nyújtogatta a nyelvét
-Megmondalak Biктopiя-nak. – próbálkoztam, hátha erre már visszaadja, de mindhiába
-Ne gyerekeskedj már.
-De én még az vagyok – néztem kiskutya szemekkel
-Akkor meg ne fázz. – elnevette magát és fejemre húzta a sapkát.
Felöltöztem és elindultam a reptérre. Amy úgy döntött, hogy meglátogat. Nagyon örültem neki, hiszen elég rég láttam már személyesen.
Kb 10 perc múlva leszállt a gép. Rengeteg ember tolongott, siettek a csomagjaikért. Amy-t még sehol sem láttam. Pedig még azt is elmondta hogy mit vesz majd fel. Végül 2-3 perc múlva megpillantottam egy pont a leírásnak megfelelő öltözékű lányt, de nem volt egyedül. Közelebb érve rájöttem hogy az tényleg Amy, de a párját nem tudtam beazonosítani. A lány teljes erővel szaladt és úgy ölelt meg, ahogy csak bírt. Én is hasonlóképp cselekedtem. 

-Istenem, Ale. Annyira gyönyörű vagy még mindig. – nézett végig
-Köszönöm, de nem. Amúgy meg te sem panaszkodhatsz. – öleltem meg újra.
-Köszi csajszi. – mosolygott
-Khm.. – köszörültem meg a torkom, miközben a hátánál álló fiút kezdtem szemlélni.
-Ja, igen. – lépett odébb – Gondolom nem kell bemutatnom.
-Nem, nem kell.